2017. július 29., szombat

Szombat van,

fél kilenc és nem is olyan rég, amikor éppen nyaralni voltam, ilyenkor mentem úszni a tengerhez. Itthon vagyok, nincs tenger, csak az ágy, így lustálkodom. Még fél óra és beállít kedves jó anyám, s mozgásba lendül minden. Én is. Ki kell tehát használni a nyugalmat, a csendet, a békét. Holnap Ráckeve, július végi bográcsparti. Lassan, de biztosan visszazökkenek a hétköznapokba, az egyedüllétbe. Ez nem panasz, csupán helyzetjelentés. 

2017. július 21., péntek

Te még itt melózol?

Ezt a kérdést egy lány tette fel a pénzügyről. Szabadságon voltam. A válaszom talán már meg sem hallotta, belemerült a banki utalásokba. Tény, hogy nem sűrűn fordultam meg az elmúlt hetekben a melóhelyen. Regenerálódtam. Vándorlásos utazás helyett (csavargás) - egy kis görög szigeten múlattam az időt és kicsit magamat is. Kiolvastam néhány könyvet, melyet meg sem kellett volna vennem, sokat úsztam és még többet aludtam. Felszedtem néhány kilót (drága jó anyám szerint: végre kisimult az arcod, kisfiam!) - a jövő héten minden nap edzés. Ez van, és lassan vége a júliusnak. Szeretem a nyarat.

2017. július 2., vasárnap

A mondatok

egy idő után elvesztik fontosságukat. A ki nem mondott szavak is értelmet kapnak. Július van. Egy hét múlva szabadságra megyek. Életemből ismét eltűnt a többes szám. Vártuk a jövő hetet, már nem fontos számomra a jövő hét. Nincs szerencsém a párkapcsolatokban. Nem vagyok társas lény, ami furcsa, mert elég jól fel tudom találni magam helyzetekben. Megviselt a szakítás. Furcsa volt hosszú idő után ismét egyedül ébrednem. Még érzem az ágyneműben a parfümje illatát, a fürdőszobában a fogkeféje a fogkefém mellett, a törülközője még vizes. Vasárnap van. Holnap hétfő. Az idő és az élet megy tovább.


2017. március 22., szerda

2017. március 21., kedd

Beszélgetés

este chaten, fürdés után még olvasás.

"sötétség. nem szeretem.- mondta Gy. miközben ültünk a padon. 
egy nyári este. vagy inkább éjjel. edzés után voltam. 
s csak reménykedtem, hogy nem lesz üres a pad. mint, ahogy minden nap reménykedtem. 
már nem is az edzés izgatott, a győzelem, a nyerés. csupán az, hogy ott üljön. a padon. 
mindenki röhögött már rajtam; ahogy rohantam zuhanyozni, dobtam be az izzadtságtól nedves szerelést a sporttáskámba, alig megtörülközve kapdostam magamra a pólóm és a farmerem. 
legtöbbször csalódnom kellett. a pad üres volt. nem ült rajta senki. 
így aztán a metrólépcsőnél bevártam a többieket. de aznap, nem volt üres. ott ült. 
szívta a cigarettáját és nézett a semmibe. 
engem sem vett észre. vagy csak nem akart észrevenni. 
így aztán leültem mellé. sokáig ültünk csendben. 
majd megszólalt, nem nekem mondta, inkább csak magának: 
- sötétség. nem szeretem. a halált juttatja eszembe. a semmit. a semmi biztos sötét. a van, az a nappal. a világosság. az élet. a fény. 
szokás szerint nem tudtam erre mit mondani. 
csak egy bugyuta, ostoba kérdés jutott eszembe: 
- filozofálsz? 
rám nézett. 
nem láttam, de tudtam, hogy most zöld a szeme. zöld, mint a fű eső után, vagy a lombok az erdőben. 
- későre jár, kis tolvaj. nem kéne otthon lenned? 
- nem. 
elmosolyodott. 
- te világos vagy. fény. maradj is az mindig."

Még mindig a két beszélgetés jár az agyamban, pedig talán jobban tenném, ha a munkámra összpontosítanék, de valami nem hagy nyugodni. Csak tudnám, hogy mi?!

2017. február 26., vasárnap

Facebook

Önkitárulkozás vagy csak divat?
Ismerősöm két nap múlva ismét felfüggeszti. Az okokat tudom, javasoltam neki a blogot - személytelenebb, sajnálom. 
Persze nem őt sajnálom, hanem magamat. 
Jó hecc volt szemétkedő megjegyzéseket írnom kommentben, félreérthető zenéket feltenni az idővonalára. 
Ad a látszatra, ne sejtsék, hogy buzi. Hogy lehet így élni? Kell így élni?

Csak egy dal?